Románul: Brânduşa de munte
Németül: Frühlingssaffran
Márciusban, a még alig éledező hegyvidéki réteken, a helyenként még hófoltokkal tarkított, fakó fű közül egy élénklila, törékeny kis növény hívja fel magára az arra járó turista figyelmét: a kárpáti sáfrány (Crocus heuffelianus), a Kárpátok és a Balkán hegyvidék bennszülött növénye. A havasi rétek elsőként ébredő növényét leírója, Herbert, Heuffel Jánosról nevezte el. Heuffel János, pozsonyi származású orvosdoktor, a XIX. század első felében élt és tevékenykedett, kiváló növénytudós volt, aki többek közt a Bánság flóráját is leírta.
A kárpáti sáfrány a legészakabbra húzódó tagja az eurázsiai térségben a mediterrántól Iránig terjedõ Crocus nemzetségnek. Maga a növény nemzetség latin nevét a görög krokhé — fonal — szóból kapta. A szó a sáfrányfajok fonalas bibéjére utal. Mintegy 80 fajuk ismert, melyek a hagymás és hagymagumós növényekre jellemzően ősszel vagy tavasszal nyitják fehér, sárga vagy lila virágaikat. Magyar neve — a sáfrány — viszont arab eredetű — és sárgát jelent: a nálunk nem honos, ősszel nyíló jóféle sáfrány (Crocus sativus) vöröses-narancssárga bibéje, ugyanis az egyik legrégebben használt ételfestő fűszer. Nincs ugyan köze a szintén ételfestékként ismert, indiai eredetű, magyarul sáfránygyökérként is ismert kurkumához, mely a curry egyik alapanyaga, de a sáfrányt is elsősorban ételek, likőrök színezésére használták. Afrodiziákumként is ismert (ópiumadalékként vagy más fűszernövényekkel keverve tabletta formában). Amikor Zeusz Hérával tartotta menyegzőjét, sáfrány nőtt ágyuk körül, s még a főisten is megittasult az illattól. A régi rómaiak mondása: „dormivit in sacco croci” (sáfrányágyon aludt), annyit jelent, hogy valakin vidám önfeledtség lesz úrrá. Nagyobb dózis bódulatot okoz, 20 gramm már halálos adag… Gyógyszerként görcs- és hurutoldó, lázcsillapító, külsőleg zúzódásokat, reumás panaszokat gyógyítottak vele. Valaha a magyarok is nagy sáfránytermesztők és -fogyasztók voltak. Mátyás király környezetéről szólván Galeotto Marzio a legfontosabb fűszerek közt említi a borssal és a gyömbérrel együtt. Még a 19. század elején megjelent szakácskönyveinkben is magától értetődő hozzávaló, de idővel szinte teljesen eltűnt. Mivel 10 g szárított sáfrányhoz mintegy 2000 bibeszál szükséges, igazán örülhetünk, hogy a nálunk található vadon előforduló fajt, a Crocus heuffelianust sohasem használták fűszerként, mert kevés benne a hatóanyag; így még ma is viszonylag gyakori a hegyvidékeken, alhavasi réteken, legelőkön, a bükkzónától kezdve egészen a törpe-fenyvesek szintjéig.
A mi növényünk — akárcsak fajtársai — apró termetű, föld feletti szára nincs. Ezért nem is érdemes leszakítani, úgyis hamar elhervad. Keskeny, szálas, méregzöld levelei tőállásúak, egyenesen a földalatti hagymagumóból erednek. Az alig fél centi széles levelek fonákján fehér színű, kiálló csík, a főér található, mely a sáfrányok egyik fontos, megkülönböztető bélyege. Feltűnő, élénk lila meglehetősen nagy virága a levelekkel egyidőben jelenik meg. Mint a legtöbb egyszikű növény esetében, a virágnál itt sem különül el a csésze és a párta. A virágtakarót egyforma úgynevezett lepellevelek alkotják, melyek két körben hármasával állnak. E lepellevelek hosszúak, csövet alkotnak (a laikus ezt vélheti szárnak) mely a végén tölcsérszerűen kiszélesedik. A kárpáti sáfrány ismertető jegye a lepellevelek csúcsán lévő sötét V alakú folt, mely megkülönbözteti más, hasonló színű krókusztól. Magyarországon sokáig összetévesztették egy másik rokonával az illír térségben (észak-Horvátország, Szlovénia) honos illír sáfránnyal (Crocus tomassinianus), amely valóban nagyon hasonlít hozzá, de a lepelleveleiről hiányzik a V alakú folt. Még gyakrabban szokták összetéveszteni — persze csak laikusok — a kökörcsinekkel és kikericsekkel, de az előbbieknek igazi, virágot tartó, zöld, szõrös száruk van, míg a kikericsek ősszel virágzanak és leveleiket következő év tavaszára fejlesztik ki.
A növény rojtos, narancssárga bibéi három hosszú bibeszálon ülnek. Virágzás előtt a bimbót fehéres hártyás buroklevél borítja, akárcsak rokonainál, az íriszeknél. Mivel nincs föld feletti szára, termését is föld alatt érleli. A háromélű, száraz, felnyíló, sokmagvú, világosbarna színű toktermés csak a magok érése után kerül a felszínre.
A kárpáti sáfrány a hegyvidéki, alhavasi réteken, legelőkön néhol még tömegesen fordul elő. A juhlegeltetés azonban gátolja terjedését. Az állatok ugyan nem eszik meg a növényt, mert egy olyan glikozidát — szafranalt — tartalmaz, amely az illóolajok alkotórésze, és szervezetünkbe kerülve erősen bódító hatású, amfetaminszerű metabolitokat képez; de letapossák a talajfelszínt, és így a termés nem tud beérni. És bár egyelőre fokozott védelme nem indokolt, megérdemel egy kis odafigyelést, hisz igazán pompás látványt nyújt, mikor nagy tömegben, lila takaróval borítja be a tavaszi nap első sugaraitól megvilágított lankákat.
Felejthetetlen számomra egy kora tavaszi (sikertelen) kucsmagomba keresés aminek során a Kecskekő nyugati mezejében hirtelen egy sáfrány-tenger szélében találtuk magunkat. Fényképezőgép híján csak az emlékeimbe él a kép. Remélem, továbbra is ilyenkor, tavasszal még tömegesen látható, habár amikor nyaranta néha arra jártunk szinte mindig találkoztunk egy-két juhsereggel.
