Segesvár ódon utcái sok érdekes titkot rejtenek. Egy különleges régi szász házban él Nagy Vilmos rézműves, aki májusban lesz 90 éves. Bár székely ezermester elődeire hivatkozva autodidakta módon sajátította el a mesterséget, alkotásaiban, amelyekből erdélyi templomokban osztják az úrvacsorát, bámulatra méltóan lényegíti át az anyaghoz igazodva a népi motívumokat, s a kész mű olyan lesz, mintha a híres középkori rézművesek keze nyomát viselné.
Hogy miért lett ötvös, és a különböző technikákat kiválóan ismerve miért gyakorolta művészetbe hajló módon a mesterséget? Nos, véleménye szerint a válasz rendkívül egyszerű: a születés és a halál közötti időszakot valahol, valamivel ki kell tölteni: munkával, kocsmában, futballmeccsen stb., ki ahol jól érzi magát a beállítottságának megfelelően. Nagy Vilmos otthona a ma embere számára különlegesen épített, zárt udvarú, egykori szász ház, ahova a lakófelület alatti alagútszerű folyosón lehet bejutni, kicsit lehajtott fejjel, mondhatnók, hogy a ház lakói iránti tisztelet jeléül. A zárt kicsi udvarra néző ház tulajdonosa, a kilencedik évtizedében járó rézművesmester pedig megérdemli a tiszteletet és elismerést. Műhelyében szebbnél szebb rendkívül változatos dísz- és kegytárgyak sokaságát formázta, díszítette. Az udvar „társbérlője” egy naspolyafa, amelynek dúsan megtermett csodagyümölcseit a múlt őszön nem volt, aki leszedje.
Az ebédlőben ülünk le beszélgetni, s először is származásáról kérdezem, hiszen kiejtéséből, huncut humorából arra következtetek, hogy nem Segesvár szülötte. A válasz igazolja is a feltevésem:
– Gyergyóremetén jöttem világra 1931-ben. Édesapámnak kerekesműhelye volt, ahol gyermekként sokat lábatlankodtam, mert minden érdekelt, ez a kíváncsiság, érdeklődés mindvégig elkísért. Remetén jártam elemi iskolába, Udvarhelyen folytattam a Baróti Szabó Dávid Főgimnáziumban. Öten voltunk testvérek, hárman vagyunk még életben. Az iskolát nem tudtam befejezni, mert jött a háború, a menekülés, amiről regényt lehetne írni – hessegeti el a kellemetlen emlékeket, amelyekre későbben mégiscsak visszatér:
– Édesapámat 40 évesen megölték, édesanyám 35 évesen öt gyermekkel özvegyen maradt. A két hold földön kívül családunknak semmilyen más létalapja nem volt. Így kerültem Szatmárra a ferences szerzetesekhez, könnyítve ezzel a család helyzetén, mivel egy szájjal kevesebb maradt. Szerzetesjelöltként a bentlakásban Banner Zoltánnal voltam jó barátságban.
Aztán egy éjjel csengettek a kapunál (1950. augusztus 20-án szerk. megj.), adtak húsz percet csomagolni, majd Máriaradnára hurcoltak a többi erdélyi ferences rendház lakójával együtt. Körülbelül 150-en voltunk, a földön is aludtunk. Két év múlva egy csoport tagjait Désre, egy másikét Esztelnekre hurcolták, én a mócvidéken levő Körösbányára kerültem. Onnan hívtak be katonának a szülőfalumtól jó messzire levő Medgyesre. Két év után szabadultam. Éppen hazafelé tartottam Remetére, amikor útközben összetalálkoztam egy volt ferences kollégámmal, Páter Ákossal, aki akkor került Medgyesre papnak. Ő mondta, hogy jöjjek Segesvárra, mert a katolikus templomba kántort keresnek, én pedig tudtam orgonálni. 12-en jelentkeztünk a gyulafehérvári vizsgára, hárman kaptunk átmenő jegyet, és így Segesváron maradtam. Mivel a szerzetesi élet kilátástalannak tűnt, megnősültem, családot alapítottam.
– Hogy lesz egy kántorból rézművesmester?
– Nehéz kérdés. Gyermekkoromban sokat faragtam bicskával a fát, a nyomai a kezemen ma is látszanak. Talán a székely ezermesterség tört ki belőlem, és a helyzetekhez alkalmazkodva végeztem mindig azt, amire lehetőségem volt. Harmadik-negyedik osztályos lehettem, amikor kézimunkaórán egy kicsi szekeret faragtam. Minden része megvolt, pontosan úgy, mint a nagy szekérnek. Tanév végén kiállították a munkáinkat, és az igazgató száz pengőért megvette a kicsi szekeremet a fiának. El is vitte, és délután már jött vissza, hogy javítsam meg, mert valami eltörött rajta. Legszívesebben a fejéhez vertem volna, arra gondolva, hogy milyen szívvel-lélekkel faragtam ki a bicskával, és nekik egy napot sem tartott.
– Az első „nagy mű” után mi következett? Mikor kezdett el a rézzel dolgozni, melyik volt az első munka?
– Már családos voltam, három gyermeket neveltünk, és tízéves házasokként vettük meg ezt a házat, ahol a pincének használt helyiségben nekifogtam kialakítani a műhelyt. Még nem volt az igazi, amikor már nekifoghattam dolgozni, a munka egy tányérkával kezdődött. Megtetszett egy kicsi rézdarab, valósággal ajánlotta magát. Egy-két szerszámmal kikalapáltam, és ahogy befejeztem, már meg is született a következőnek az ötlete. Minden darabon tanultam valami újat, és egyre inkább teret engedtem az ezermester hajlamomnak és a fantáziámnak.
A lakásban levő szobrokból ítélve, a fa iránti első szerelem sem múlt el a fémmel való sikeres találkozás után, és sokoldalúságát a tulipános faliszőnyeg és a kettőbe vágott üvegpalackokból készült lámpaernyők is bizonyítják. A fából készült alkotásokból ítélve kár, hogy a szobrászatot nem folytatta tovább.
– A fémművességet szervezett formában tanulta-e?
– Nem. Segesváron a népművészeti iskolában díszítőművészetet tanultam, miután már dolgozni kezdtem a rézzel.
– Honnan ered a sok ötlet az újabb és újabb formákra, a legváltozatosabb, kisebb és nagyobb hólyagos, pontozott, cizellált, valamint a népművészet motívumaiból merített virágmintás díszítésekre, a színes kövekkel való berakásra a sárga és vörösréz kelyheken, a fedeles és fedél nélküli kupákon, serlegeken, vázákon, az egy-, két- és háromágú gyertyatartókon, kancsókon, tálakon?
– Én sem tudom. Megláttam egy lehetőséget, és kipróbáltam. Idővel, ahogy bővült a műhely, egyre több lehetőséget biztosított a munkához.
Szavaihoz hozzátehetjük, hogy a műhely ma egymagában is muzeális érték. Látogatásunkkor kellemesen meleg volt, és szólt a zene a rádióból. A falakon, a munkapadokban és az asztalokon eszközök százai sorakoztak példás rendben, a hajdani szász szekrény porcelán feliratú zárt fiókjaiban feltehetően álomba is szenderültek, amióta nem használják őket. Sokat közülük a műhely gazdája készített, hogy megvalósíthassa elképzeléseit, ami a szakmabeli tudás csúcsát jelenti, és a hajdani mestereknek sem jelentett akadályt abban az időben, amikor még nem léteztek a jobbnál jobb eszközöket kínáló műszaki áruházak.
– Minden szerszám, amit magam készítettem egy újabb lépésre nyújtott lehetőséget. A kész mű egyedi darab lett, nem sokszorosítottam, csak rendkívül ritka esetben.
– A sok finom vonalú virágmotívumhoz, ami minden egyes darabon más és más, honnan ihletődött? A falon levő tányéron például 12 féle tulipánt számoltam meg, ezeket előzetesen lerajzolta, megtervezte, vagy fejből domborította, gravírozta a rézre?
– Nagyon szerettem a népművészetet, az inspirált. Az apró díszítéseket mindig a helyzet hozta, megláttam egy felületen, hogy mi talál oda. Az alkalom szüli a tolvajt – mondja a közmondás, jött egy-egy ötlet hol innen, hol onnan, hol ebből, hol abból, és ebben valóban kiéltem magam. A kántorkodás ugyanis csak négy évig tartott, azt követően a kereskedelemben helyezkedtem el, kirakatrendezéssel, belső díszítéssel foglalkoztam 12 évig Segesváron, utána Székelykeresztúron szintén 12 évig, majd onnan nyugdíjaztak. Szabad időmben sokat segédkeztem a székelykeresztúri múzeumban, amit Molnár Pista bácsi alapított, és nem volt könnyű a környékről összegyűjteni a kiállítandó tárgyakat.
– Hol adják az úrvacsorát a Nagy Vilmos kelyheiből?
– Több helyen, és a helybeli római katolikus templomban is vannak alkotásaim. A segesvári katolikus templom arról híres, hogy a szomszédságában született báró Apor Vilmos vértanú püspök, a Győri Egyházmegye főpásztora. Egy ereklyéjét őrzik templomunkban, egy darabot a fehér ingéből, amelyben meglőtte az orosz katona. Annak is készítettem egy ereklyetartót. Kérésre kelyheket is, s közben „összegyűltek” az évek. A feleségem 11 esztendeje halt meg, a nagyobbik fiam és a lányom Magyarországon gazdasági jellegű állásban dolgozik, a kisebbik fiam itthon él.
– Milyen kár, hogy egyikük sem folytatja ezt a szép mesterséget, amelyhez minden adott.
– Látja azt a képet a falon? Négy éves korában festette a lányom, a másikat a hétéves fiam, mind a kettőben volt művészi hajlam, de azóta sem foglalkoznak ilyesmivel. A kisebbik fiam mindent tud, de igazából nem vonzza a rézművesség.
Érdeklődésemre hozzáteszi még, hogy a rézzel nem megélhetésből, hanem az élmény kedvéért dolgozott, nem volt ráutalva, hogy alkotásait eladja, legfeljebb elajándékozott belőlük.
– Több mint egy éve abbahagytam – mondja a műhelymúzeumnak beillő helyiségben, ahol a rezet formáló lángot még meggyújtja a fénykép kedvéért. Olvasok, keresztrejtvényt fejtek, ezzel ütöm agyon az időt – teszi hozzá, amire csak azt lehet válaszolni, hogy rászolgált a pihenésre, hiszen éveken át nem az időt ütötte agyon, hanem a rezet idomította, formálta sok-sok kalapácsütéssel.
– A Jóisten adjon erőt, egészséget, hiszen aki ennyi szépet alkotott, igencsak megérdemli – köszönünk el, amire nem késik a válasz:
– Ameddig haszna van belőlem.
