Cseres Tiborral beszélget Bertha Bulcsu
Bertha Bulcsu: Ha kinyitjuk Cseres Tibor valamelyik könyvét, lapjai közül óhatatlanul ránkzúdul a történelem, így talán nekem is megbocsátható, hogy Zsigmond magyar király egyik mondását idézem, aki persze mellékesen cseh király is volt és német-római császár, azt mondta, amit följegyeztek, hogy „egyetlen nap ezer nemest és lovagot nevezhetek ki, de nem vagyok oly hatalmas, hogy ezer év alatt egyetlen tudóst teremtsek."
Én azt hiszem, hogy ez nemcsak a tudósokra vonatkozik, hanem az írókra is, írókat sem lehet teremteni, kinevezni sem. Volt ugyan nálunk olyan időszak, amikor megpróbáltak írókat kinevezni, de hát ez nem sikerült, ez a mozgalom. Diák koromban sok latin memoriter között, többek között megtanultunk egy, egy ilyen furcsa slogent, hogy: „Alexander Petőfi poéta natus est." Petőfi Sándor költőnek született. Cseres Tibor nem született költőnek, vagy talán nem elsőrendűen költőnek, bár több verseskötete is megjelent, — én úgy érzem, hogy sokkal inkább realista prózaírónak született, egy olyan prózaírónak, aki a magyarság történetét igyekszik áttekinteni, összefoglalni, ábrázolni a legfontosabb történelmi konfliktusok idején, és szinte már nem is csak prózaíró, hanem úgy költő mégis, hogy történész, némely könyvét, pl. a Foksányi szorost forgatva, ami még csak a Kortársban került közlésre, de hamarosan, a Könyvhéten megjelenik könyvalakban is, szinte mint hadtörténész mutatkozik be. Tehát íróvá kell válni, valami titokzatos módon. Ugyan időnként hallani most olyasmit, hogy az irodalom nem fontos, hogy írók nem születnek, de hát írók még mindig vannak, és írók születnek is, és ha Cseres Tibornak az életművét áttekintjük, akkor egy hatalmas történelmi anyagot látunk, ami tulajdonképpen szinte hasonlatos Orbán Balázséhoz, aki Keletről hat kötetet tudott írni, Erdély történetérőls újabb hat kötetet tudott írni, és hát ezek nagyon vaskos kötetek, tele adatokkal. Cseres Tiborral is lassan ott vagyunk, hogy tulajdonképpen fárasztó olvasni, az ember mégis olvassa, mert egy rendkívüli gazdag ismeretanyagot kap és történelmi eligazítást is. Én nem tudom, hogy Cseres Tibornak honnan van, ez az ereje, én azt hiszem, hogy ezt valahol a születéspontnál kellene megkeresni. Gyergyóremetén születtél, a Gyergyói havasok alatt van, gondolom, ez a falu, amennyire a mai térképen ezt egyáltalán ellenőrizni lehet, tehát onnan, onnan indult el ez a nagy erő, ez a belső energia, ami téged képessé tett erre a nagy irodalmi vállalkozásra
Cseres Tibor: A Gyergyói havasok lábánál, havasok oldalában épült, települt Gyergyóremete, az én és a szüleim szülőhelye. Hogy magamról és a székelységről mondjak valamit: az én családom apai ágon közszékely, anyai ágon lófő-székely. De nem tudok róla, hogy a lófő-székely ágból is valaki zöldágra vergődött volna. A zöldág ugyanis a jele annak, hogyha az ág esztendőre főhadnaggyá választ valakit a nagy nemzetségből. S annak zöld ág jelével viszik házához az örömhírt. Nem tudok róla az elmúlt századokra visszatekintve, hogy valaha is lett volna az anyai ágamon zöldágra vergődött hadnagy. Hadnagy én lettem a családból csak, aki katonáskodásom során felvittem addig, a háború alatt. Ez a vidék, Gyergyó vidéke, ez a tengerszíne fölött van 850 méterrel. Itt nem terem meg a búza, kukorica is csak alig. Az apai ágamnak nem volt földbirtoka, az apai ágam tagjai, azok erdőirtással foglalkoztak. Néhány szép monográfia jelent meg a székelyföldi tutajozásról; a Gyergyó fáit a Maros áradásakor tutajjal vitték le Szegedre. Ezek közé vannak az én apai felmenőim beírva.
B. B.: Gondolom, itt amúgy is nagyon kevés föld volt, ugye, erdők, hegyek szorították össze a falut, én így képzelem el.
Cs. T.: Rét volt, legelők voltak, a földből megélni azonban alig-alig lehetett. Az anyai ágnak voltak földjei, nem sok. Anyai örökségem földjei a Maros-parton voltak, az énrám esett örökrészen három borvíz-forrás is. Ezek hasznavétlenül belefolytak a Marosba. Mikor ott jártam gyerekkoromban, és később is, szénacsináláskor, akkor mindig (szénacsinálás közben) saját borvizünket ittuk, amennyit éppen tudtunk, a többit pedig leküldtük Szegedre a Marossal, mindörökké. Most az apai ág, amelyet tovább akarok követni, az hát föld nélküli had volt, a székely nemességből nekik már csak annyi jutott, hogy katonáskodhattak gyalogszerrel a császárnak-királynak és a határvédelemnek. Az apám is ennek köszönhette a pályafutását, mert a családból csak két út volt a felemelkedésre: az anyai ágon pappá lehettek, akik fel akartak kapaszkodni, az apai oldalon pedig katonák lehettek, akik feljebb akartak jutni.
B. B.: Apai ágon nem lehetett pappá lenni?
Cs. T.: Nem, mert a nagyon szegényt nem fogadták be, legfeljebb fráternek fogadták be, a ferencesek közé, de a fráterség az nem adott lehetőséget a nagy pályaívelésre. Apám húsz éves koráig erdőirtással foglalkozott, e minőségében találkozott, találkozhatott az ifjú Sadoveanuval, Bákó környékén, ahová bejártak, lejártak élelemért a havasok erdőlői. Húsz éves korában katonának kellett menjen és akkor ott szakaszvezetőségig felvivén, elhatározta, hogy ő az egyenruhát megtartja, mert az biztos kenyért jelent és bizonyos csalatokon felvitte a testőrségig. Ferenc József testőre lett, és ilyen minőségében hat különböző sávokat és csillagokat szerzett, hív őrködése folytán. Ez a testőrséget tartott egész IV. Károly királyig, nem... Ferenc József halála után IV. Károly néhány hónap múlva már a testőrséget nélkülözni tudta, lévén, hogy már ő sem maradt király. Akkor az apám bizonyos fegyveres testületek oltalma alatt a Székely Hadosztályba keveredett bele. Ezt még nem mondtam el senkinek sem, ez mostan az alkalom arra, hogy erre is kitérjek. A Székely Hadosztály, mint tudjuk, Erdély védelmében harcolt. Egy részüket fogságba ejtették a román királyi csapatok, — apám ezek közé került és mint hadifogoly bekerült a brassói fellegvárba. Itt meg egy másik íróval találkozott, találkozhatott egy magyarral.
B. B.: Veres Péterrel...
Cs. T.: Igen, Veres Péter Cseres Péterrel. Az én tudatomban találkoztak is csak, mert ők ketten egymást aligha ismerhették ott, vagy ha ismerték is, nem tudták, hogy egy jövendő íróval és egy jövendő író apjával társalkodnak egymással, ily módon hát apám onnan megszökött. Megszökött Veres Péter is, de Veres Péter viszszament, mert a határon nem mert átjönni. Apám átjött és ittmaradt és némi fegyveres szolgálat után beállt a Fővárosi Kertészethez. Ez az én előtörténetem, amely a könyveimnek a „fülén" úgy szerepel mint egy család, Közép-Európa története.
B. B.: Na most ne haragudj Tibor, de ez, ez az egész, ez egy ilyen nagyvonalú történelmi kép a te múltadról, családodról, de talán az olvasód, a néződ is érdekelné az a ház, amiben laktatok Gyergyóremetén. Az fából volt, vagy ilyen gerendaház volt, vagy hol volt, egy patak partján, vagy völgy? Fák, kert? vagy mi volt ott? És ott volt egy tűzhely, vagy milyen tűzhely, mivel fűtöttetek, mi volt ottan, milyen kémény volt? Szóval ilyen apró, az emberi életnek ezek az apró motívumai, azt hiszem, hogy minket, engem nagyon érdekelne, talán ...
Cs. T.: Hát a ház, az boronaház volt, de tapasztott boronaház...
B. B.: Belülről? ...
Cs. T.: Belülről tapasztott, kürtös kéménye volt. A ház maga elég fátlan vidéken, mert ott a faluban nem volt fa, az erdő mögöttünk volt, fent a rét fölött, de mi a rét alatt laktunk. A rét fölött volt erdőség, patak folyt nem messze a háztól, s ott eredt egy csörgő vízmerítéshez és a házból lehetett látni a Marosra. Ez a látvány, hogy az ablakból le lehet látni a Marosra, ez számomra elég fontos, életre szóló élmény a további helyválasztásaim tekintetében.
B. B.: Ezt akartam kérdezni, hogy tulajdonképpen hát ez a kiindulási pont, a szülőföld, a szülőfalu, az a környezet, ami kisgyerek korodban meghatározott, életrajzodból tudom, hogy sokfelé jártál, a családod Bécsben is megfordult, de most Te Budapesten élsz, itt is Budán, egy rezervált utcában, egy__minek is mondják ezt? OTP társasház nem túl nagy lakásában és ezen kívül van neked Visegrádon egy kerted, épületekkel, földszintes épületekkel; nagyon kedves emlékeim között őrzöm azt a napot, amikor oda kimentem és interjút készítettem veled, annak idején a Jelenkor számára, ami aztán egy könyvben is megjelent. Emlékszem, hogy a kert földje, szintje és a szoba padlójának a szintje között nem volt semmi különbség, ki tudtunk lépni és hogy ott porosrű nőtt a teraszodon stb., szóval egy nagyon emberi környezet és a Dunára lehetett látni, és körülötted volt a hegy. Most evvel a lakhely, vagy nyaraló, vagy munkahelyválasztásban nem tudom, hogy szerepet játszott ez hogy a gyergyói környezetnek egy ugyan más változata, talán szegényebb, de valami hasonló.
Cs. T.: Hát nagy szerepe volt a házválasztásban a régmúlt miliőnek, csak komprimáltabban van itt együtt Visegrádon most nálunk, mindaz, ami, ami Gyergyóremetén szélesebben és természetesebben volt meg, mert ott a havasnak a sűrű erdeje az a házunk fölött mintegy kilométernyire lehetett, és a Maros tőlünk ugyancsak egy kilométernyire folydogált alant, tehát a távolságok nagyok voltak. Most itt mögöttem a Mogyoróhegy erdeje, s a telkemtől kőhajításnyira a Maros... Maros? A Duna! Itt komprimáltabb a helyzet, nem mondanám, hogy szegényebb, azt sem, hogy gazdagabb, mert a gyermekkor mindig gazdag, akkor is, ha szegénységben telik és az éltesebb korban pedig, a gyermekkor emléke még meg is szépül, tehát az mondható gazdagnak és ez mondható esetleg szegényebbnek, ahogy te most imént mondtad, de hát ne tegyünk egyenlőségjelet vagy egyenlőtlenség-jelet a két kor és a két miliő között.
B. B.: Szereted ezt a helyet...
Cs. T.: Szeretem, igen.
B. B.: Tudsz dolgozni ott?
Cs. T.: Igen.
B. B.: Akkor megéri. Na most, amikor én ott jártam, azt hiszem 1971-ben, és föltettem neked egy kérdést. Nevezetesen azt, amit sok más írónak is, akik másként válaszoltak, hogy milyen a közérzeted. Te akkor azt mondtad: nekem nincs közérzetem. Most ezt a kérdést újra föltenném, szinte hetvenéves korodban, mert hát néhány hónap választ el bennünket ettől, ma sincs közérzeted? Vagy van valamilyen közérzeted, vagy mi a viszonyod a világhoz? Azt nem kérdem, hogy irodalomhoz, mert azt egy másik kérdésnél majd megközelítjük.
Cs. T.:- Akkor nyilván azért tértem ki e kérdés elől, mert a közérzetet akkoriban az írói magánéleti szubjektivitásra vonatkoztatták, és én eleve arra gondoltam, hogy a közérzet az a közéletben való mozgás érzetét, elégültségét vagy bosszúságait jelentheti, és akkor én elég visszavonultan éltem. Úgy élek ma is, de egyre inkább látom és érzem, hogy a műveimben, de nemcsak műveimben kell jelentkezzék a közérzet. Az író, ha ad valamit magára, akkor feltétlenül, akár jajkiáltással is, hangot színt kell vallania szóval is és meg kell nyilatkoznia a tekintetben, ami a saját társadalma, a saját népe, a saját közössége legfontosabb dolgait illeti. Meg kell nyilatkoznia és az igazságot feltárnia és ha lehet, a teendőket is fel kell tárnia. Most, mivel a fejemet egyre inkább sorsomnak erre a hajlandóságára adtam, ezért, ezért mondhatom, hogy van ma közérzetem, de nem jó vagy rossz közérzet ez, hanem egyre teljesedő közérzet.
B. B.: Egy emberi állapot.
Cs. T.: Igen.
B. B.: Azért azt hiszem, hogy jó lenne közelítenünk egy másik lényeghez. Ez a lényeg pedig az, hogy Cseres Tibor nagy magyar író, jelentős műveknek az alkotója ...
Cs. T.: Hát így szembe nehéz elviselni az ilyen kijelentéseket.
B. B.: Hát kérlek szépen, valahogy tűrd el. És ahogyan ez a pálya alakul, én úgy érzem és sok más íróbarátom, mi több, irodalomtörténész is úgy érzi, hogy ez így egy kiteljesedő életmű. Vannak fokozatai, magaslatai, és talán erről a pályáról, pályaképről, művekről kellene kicsit szót váltanunk. Én, amikor egész fiatal ember voltam, én téged mint novellistát ismertetek meg, aztán az ötvenes években sok más íróval, mondjuk Karinthy Cinivel együtt egy olyan íróként, aki képes, vagy tud riportokat írni, aktuális termelési környezetről, feladatokról, helyzetekről, és hát most, hogy az életmű sorozatod elkezdett megjelenni, és most már nem tudom én, a harmadik vagy negyedik kötetnél tart...
Cs. T.: Negyedik.
B. B.: Negyedik kötetnél tartunk, de ugye, most megjelent egy, egy olyan köteted, amiben ötven Cseres-novella van, ami hát írói pályád első szakaszát foglalja össze. Most én ezeket olvasgatva, visszaemlékezve régi olvasmányélményeimre, szóval ez egy bizonyos rácsodálkozással, meglepődéssel tettem le, majd vettem újra kézbe a könyvet, mert ezek a novellák ma is érvényesek, bár sok olyan írás van köztük, amelyek mondjuk az ötvenes években, vagy egyéb nehéz körülmények között születtek, de érvényesek. Talán, nem is tudom, mikor, pár héttel ezelőtt beszélgettünk erről, vagy váltottunk néhány szót, akkor te is azt mondtad, hogy úgy érzed, ezek érvényesek, és ennek folytatása is lesz. Tehát a pályádnak van egy ilyen szakasza, amikor ezeket a novellákat, riportokat stb. írtad, mai szemmel visszatekintve, amikor már teljesen más jellegű irodalmat művelsz, hogy látod te, ezt az időszakot?
Cs. T.: Ez az ötven novella huszonöt év termése, 1936-tól 1961-ig. A következő kötet, amely majd a kilencedik kötet lesz a sorozatban, az újabb huszonöt évet ölel fel. 962-től a következő huszonöt év, ha még megérem az ezerkilencszáznyolcvanhetet, az lesz a második huszonötödik év, és akkor nyolcvanhétben fogok még írni két novellát, s akkor ki lesz az ötven novella a második életszakaszra is. Az első szakasz novelláit úgy tekintem, mint egy fiatal embernek a saját környezetében tett észleléseit, ma úgy mondanák, hogy önmegvalósító novellák, de ezek akkor sem voltak önmegvalósítóak, mert a körülöttem levő világot igyekeztem megvalósítani az írásaimban. Ezektől ma már távolabb állok, de azért ha szükségből kezembe veszem őket, azért csakugyan érvényesek még ma is. Azokban az időkben én írtam persze riportokat is, az egy külön kötet lesz majd; a riportok, amelyek maradandónak mutatkoznak, de én magam is csodálkoztam, hogy ötven novella érvényes még, ennyi ugye, „hú és viszály után" is, amit megéltünk közben.
B. B.: Azért valami történt benned emberileg és íróilag, amikor a történelem felé fordultál. ... Tulajdonképpen nem vagyok pontos, mert végül is az aznapi történelmet írtad ezekben a novellákban is, de a későbbi műveidben, itt gondolok a „Hideg napok"-ra, a „Parázna szobrok"-ra, az „Én, Kossuth Lajos"-ra stb., szóval egy, más léptékű, más közelítésű történelmi feldolgozásra került sor, tehát a novellák is történelmiek, mert tulajdonképpen azt hiszem, olyan írói mű nincs, aminek ne lenne köze az élethez, a társadalomhoz, a valósághoz, bár manapság vannak olyan irodalmi irányzatok, amelyek nyilvánosan is szociológusok segítségével is kísérletet tesznek ezeknek a tagadására, tehát nem kell narráció, nem kell történet, nem kell realizmus, nem kell ábrázolás, hanem valaminek a fölkenése, és annak a kommentálására van csak szükség. Hát nálad erről nemhogy nincs szó, hanem nagyon távol állsz tőle, a legtisztességesebb olyan realista írók között érezlek, olvasmányaim alapján, akik nem földhözragadt realisták, mindig tudnak elvonatkoztatni, és formában, szerkezetben egészen új dolgokat tudnak létrehozni és ez az egész új realista világ tulajdonképpen, lehet, hogy nem is illeti meg már pontosan a realizmusnak azt a kifejezési kategóriáját, ahogyan ezt a XIX. századi realizmus kapcsán használni szoktuk. De mégis mi azt mondjuk, hogy ez realizmus. Mert realizmus végül mégis csak az, ami a valóságból indul ki, s a valóságot ábrázolja.
Cs. T.: Amit te narráció nélküli elbeszélésnek mondasz, én az utolsó 20-25 évben, míg ez a.. . mondjuk úgy, post-avantgard felfejlődött, mindig figyelemmel kísértem ezeknek a jelentkező fiatal íróknak a működését, beleértve a tiedet is, figyelemmel kísértem és, és minden formai újítást igyekeztem magamévá tenni, minden olyan újítást, ami a számomra értelmesnek bizonyult. Engem csak egy választ el ettől a, ettől a narráció nélküli, tehát elbeszélés nélküli, álomszerű, de ugyanakkor alig követhető mozaik-realizmustól, az választ el, hogy én nem tudok, és nem is akarok lemondani az olvasókról. Ezeknek a fiatal íróknak a nagy része, ez igazából egy XXII. századi olvasóra épít, aki talán már nem is lesz. De azok az olvasók, akik ma divatból kézbe veszik és divatból nem olvassák végig a műveiket, azokra én nem építek, mert én azt várom el az olvasótól, hogy olvasson végig.
B. B.: Hol történt a fordulat? Amikor te a mai realista társadalmat próbáltad ábrázolni és egyszer csak történelmi művet írtál. Itt milyen inspiráció vagy személyes sorsforduló történt, mert erre épült föl aztán egy egész sorozat, a Bezdáni embertől az Én, Kossuth Lajos-ig, a Foksányi szoros-ig minden. Mi ez a fordulat, mi történt itt?
Cs. T.: A fordulatot talán egy művel jelezhetném, egy olyan formai érési folyamatot, amit 1959-ben produkáltam, Az ember fia és farkasa című kisregényemben. Ez közvetlen élmények alapján, nagyon tudatos áttételekkel és az elbeszélésnek egy megszaggatott, de ugyanakkor kerek, érthető és érvényes megoldásával jelentkezett, az én működésemben. A továbbiak azok a művek, amelyek visszatekintő művek, tehát amelyek a háborúra tekintenek vissza, azok bennem mind megvoltak mint csírák, mert én 1939-től 945-ig nem írtam prózát, de a prózai gyüledék, a prózai anyag, amelyet később megvalósítottam, az mind akkor torlódott fel.
B. B.: Na most, szóval megszületett a Hideg napok. A Hideg napok bizonyos averziót váltott ki...
Cs. T.: Én a mondanivalóját már 942-ben leírtam, néhány gépelt oldalon. B. B.: De nem jelent meg. Cs. T.: Hát nem jelenhetett meg, szó sem lehetett akkor, hogy megjelenjék, és a teljes megírásra csak nagyon, sokkal később gondolhattam, az ötvenes évek közepe táján, mégpedig akkoriban, mikor az újvidéki rabok kijöttek a börtönből, akkor tudtam én hozzáférni ennek az emberi hátteréhez.
B. B.: Értem. Ez a ... ez az egész nagy történelmi regény-építkezés ezért végül mégis csak innen indult el, részint saját élmények alapján, mert te átélted a történelemnek ezt az időszakát és talán inspirált arra, hogy azt az időszakot, amit nem élhettél át, mint pl. a Foksányi szoros című regényednek az időszakát, ami valamikor a kiegyezés után tíz évvel játszódik, akkor azt te átgondolod, megálmodod, fölépíted, létrehozod valahogyan. Itt, itt, szóval én valami nagy írói fordulatot érzek, amit te talán, úgy látom, hogy nem érzed magadban egész pontosan, hogy, hogy ez fordulat lenne. Vagy talán régen készültél arra, hogy szóval, ezt a ...
Cs. T.: A Foksányi szoros című regényemre már én tizenöt év óta készülök, mégpedig kisregények formájában próbáltam megközelíteni ezt a két-három évet, de az utolsó lökést ehhez nyelvileg, nekem Petrás Ince levelei adták meg.
B. B.: Ez az a pap, aki... moldvai csángó ...
Cs. T.: Klézsei plébános, csángó Klézsén, ferences plébános, igen, áldozár, hitküldér. Na most, nekem majdnemhogy készen volt az egész, egész mű bennem, leíratlanul és a forrásanyagok hemzsegtek körülöttem, de most, hogy ezelőtt vagy két évvel Domokos Pál Péter megjelentette a Petrás Ince levelezését egy ezer oldalas kötetben, ez a levelezés adta meg nekem nyelvileg azt a lökést, amely az egész témát mondjuk beburkolta, s ugyanakkor felemelte - kitávozta belőlem.
B. B.: Na most énnekem van egy furcsa problémám veled kapcsolatban, hogy a Honvédségi Szemle 1984. augusztusi számában egy rendkívül reprezentatív nyilatkozatot olvastam tőled, amit a Magyar Néphadsereg egy ezredese készített veled. Ebben a Foksányi szorosról is szó van, meg az egész történelmi szemléletedről. Na most, miközben a Foksányi szorosról beszélsz és nyilatkozol, úgy tűnik nekem, ebből a Honvédségi Szemle írásanyagából, hogy bizonyos mértékig optimistán ítéled meg a helyzetet, tehát, szóval hiába csökken a népszaporulat, hiába vannak különböző bajok, azért van remény, ez a nép fölemelkedik. Egy ponton még Zrínyi Miklóst is idézek, akit én nem tudok szó szerint idézni, de valami olyasmit mond, hogy, hogy nemcsak akkor, amikor a történelemnek a fényes napjai borítják be az egünket, hanem akkor is, amikor a nehéz napokat éljük, akkor is kell bízni és akkor is teljes életet kell élni stb. - erre hivatkozol. Na most ugyanakkor, amikor én ezt a Foksányi szorost a Kortárs öt számában elolvastam, akkor az volt az érzésem, hogy hát ez egy... végül is arról szól ez az egész, hogy ez meglehetősen szerencsétlen ... így ... ezek a magyar ügyek ezek szerencsétlenek; itt akartak egy székely beavatkozási felkelést valamit csinálni, hogy elzárni az orosz-török háborúban egy szorost az oroszok háta mögött és mindent megszerveztek: volt hadsereg, volt puska, volt puskapor, minden volt, és akkor, amikor ehhez a paphoz hitküldér-áldozathoz eljutottak Moldvába, akkor Ugrón Gábor a főszervező mégiscsak azt mondta, hogy ezt ne csináljuk meg!
Cs. T.: Rabonbán volt.
B. B.: Kérlek szépen, én nem tudom, én mint balatoni vitorlázó, én, én ismerem a balatoni vitorlázás történetét és 1934-ben a „Balatoni kék szalagot" Ugrón Gábor nyerte...
Cs. T.: Rabonbán nevű hajóján.
B. B.: A Rabonbán Il-én nyerte meg, de én nem tudtam azonosítani, hogy ez a te Ugrón Gáborodnak a fia ...
Cs. T.: Igen, a fia az 1877-es stratégának.
B. B.: Ez a fia. Úgy hogy én Ugrón Gáborból korábban már, húsz évvel ezelőtt készültem, de nem ebből az Ugron Gáborból, aki kérlek szépen a te Orbán Balázsoddal meg meg Bartha Miklósoddal végigjárja a Székelyföldet és hadsereget gyűjt és puskákat és és főleg ...? én a nevet nem bírom megnevezni, hol az istenben van?
Cs. T.: Ákos.
B. B.: Ákos. De milyen Ákos? Doma... Domahídi Ákos. Megvan. Domahídi Ákos, aki végigcsinálja ezt az egészet, szinte Vámbéry Árminnak árnyékában és tapasztalja ezt__? török, keleti ügyeket, rendkívül nagy történelmi tabló, rendkívül élvezetes, de énnekem végül az az érzésem, hogy Te azt akarod mondani, hogy hát ezek a szerencsétlen magyarok, ezekkel a csángókkal elrontanak mindent, még mielőtt a fegyveres fölkelés...
Cs. T.: Nem, nem. Nem azt akartam mondani.
B. B.: Nem ezt akartad?
Cs. T.: Nem ezt akartam mondani. Azt akartam mondani csak, hogy tekintsünk arra a korra, annak a... arra az évtizedre az utolsó négyszáz év történetéből, amikor a Monarchiának magyar külügyminisztere volt, hogy akkor is, a világpolitikai küzdőtéren ez a magyar külügyminiszter lehetőségei keretén belül milyen nagyon nehezen tudta a bölcsességet érvényesíteni.
B. B.: Na most én nem tudom, hogyha azt mondod, hogy ez ez nem egy ilyen pesszimista befejezés, annak én nagyon örülök ...
Cs. T.: Nem szántam pesszimista befejezésnek, ez a mű, ez egészében ez hozzátartozik az én írói szabadságomhoz, hogy ti. a magára adó írónak kötelessége, hogy a népe sorsáról írjon és törődjék vele, különösen akkor, hogyha a nép maga él, vagy élni kíván. Mit ne mondjak? Magyar... a világon a magyarság egyharmadánál nagyobb része határainkon kívül él. Ezekkel valamilyen módon törődnie kell az írónak, mert nincsen, nem lehet olyan nemzetközi egyezmény, amely megtilthatná a magyar írónak, hogy ne törődjék a határainkon kívül élő vagy élni akaró magyarokkal.
B. B.: Én teljesen egyetértek, ezt megtiltani nem lehet.
Cs. T.: Különösen akkor, hogyha több mint öt millió emberről van szó.
B. B.: Tibor, én nem tudom, hogy mennyi időm van még erre a beszélgetésre, de arra gondolok, hogy neked ez a Visegrád, ahol azt hiszem írsz is, ugye, írsz?
Cs. T.: Igen, írok.
B. B.: Szóval az egy, ez egy sziget, egy nyugalom, ezzel a... a XX. század legvégén tartunk most már, ha az ember kinyitja az újságot vagy a televíziót, még akkor mindig kiderül, hogy ilyen holdak olyan holdak, kémholdak járnak fönt, éjjel-nappal fényképeznek, öt-tíz centiméteres tárgyakat filmre vesznek, szóval ebben a légkörben a te emberi pszichéd, állapotod, mint írónak, hát milyen? Mit gondolsz, hogy érdemes? Most reggel fölkelni, kimenni a diófa alá, nézni a szarkát, a rigót, amely ottan elszáll, és akkor leülni az asztalhoz és dolgozni, kutatni, mert rengeteg könyvtári munka van a Te munkáid mögött. Milyennek érzel egy ilyen reggelt, egy, egy ilyen XX. századi régi reggelt, s tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy Magyarországon, vagy Ausztriában, vagy, szóval Európában. Európában Te fölkelsz reggel, hogy érzed magad?
Cs. T.: Hát én reggel általában álmosan érzem magamat, amikor felkelek, de, Visegrádon, ott minden reggel elmegyek úszni. Van ott nem messze egy Lepence nevű uszoda, a Lepence-patak torkolatában, ahol bérletet váltunk minden évben, s ahol nyitás előtt, még mielőtt a gyerekek jönnének nyári vakációra, csapatostól, fürtösen, mi előttük, megelőzve őket, bemegyünk az uszodába és leússzuk a négy-ötszáz méteres távúnkat és utána mindig nagyon jól érzem magam. Mostan beszéltél a kémholdakról, erről eszembe jut, hogy, hogy a jövőt illetően nekem kettős jelzésrendszerem van, egyik: minden évben öt-hat fát elültetek. Most múlt évben hat mandulafát ültettem, előbbi évben nyolc diófát ültettem, s hogy a fáim és az út között, az út és a kertem között a fáim egyre sűrűbb fátyolt, vagy függönyt alkotnak, ahogy az éveim nőnek, szaporodnak, úgy szaporodnak, nőnek a fáim is; van már olyan diófám, amit én ültettem és megadja a fél mázsa diót; a másik, amit a jövő számára, jelen számára üzenetként fogalmaznék meg, hát épp a te iménti szavaid szerint: „kémholdak tudod, hogy öt-tíz centiméteres nagyságú tárgyakat már tudnak észlelni." Hát én minden reggel, amikor új műbe kezdek bele, akkor egy nagy ív papírra ráírom szép szálas-kövér betűkkel a készülő mű címét, a szerző nevét, nevemet és kiteszem az ablak ... a ház elé, hogy le tudják fényképezni fentről a kémholdak - milyen új műbe kezdtem.
