A száz éve született Gorkij ünneplésére 1968 májusában keletről és nyugatról számos írótársulást hívtak vendégül Moszkvába. A Magyar Írószövetség akkori elnöke vezetésével kéttagú küldöttség indult Budapestről. A véletlenek, többek lemondása következtében a delegáció második tagja én lettem. Vállaltam, mert egyebek mellett kíváncsi voltam Moszkvára. (...) Számos Gorkijt méltató eszmefuttatást elblicceltünk együtt a „grúz herceggel’ ’ az ünneplő napokban, de a végbúcsú bankettjén mégis ott kellett lennünk. (...)
Alig telt egy fél óra, még nem jutottunk ingadozásunk csúcsára, amikor egy tábornoki sujtásokkal díszelgő kormányőr állt meg tisztes szigorral mellettünk, s megkérdezte, mi lennénk-e a magyar íródelegáció. Geiger igenlő válaszára udvarias karmozdulattal a legfőbb asztalhoz invitált bennünket, merthogy Koszigin elvtárs szívesen látna néhány baráti szóra és koccintásra.
Meglepődtünk. Úgy láttuk, tapasztaltuk ugyanis, hogy a szovjet állam és párt vezetői a maguk asztalánál eladdig csupán egymás között ünnepeltek. Nem értettük a személyünket érintő megkülönböztetést a szovjet miniszterelnök részéről. Szergej Koszigin bizalmasai karéjában már várt ránk. A kézfogások után nyomban sort kerített hívása érdemére:
— Önök jó viszonyban vannak a csehszlovák írószövetség vezetőivel. Igaz?
Erre az egyenes kérdésre egyedül Darvas válaszolhatott, mégpedig igennel, minthogy Eduard Goldstückkerrel, a szlovák írószövetség az idő szerinti főtitkárával éppen az előtte való hetekben tárgyalt, találkozott Budapesten s négyszemközt is, minthogy a pozsonyi származék Goldstücker anyanyelvi szinten beszélte a magyart.
— Nos — emelte fel jobbja ujját Koszigin —, mondják meg csehszlovák kollégáiknak: hátrább az agarakkal.
Meglepetten hallgattunk, Darvas tanácstalannak látszott.
— A Csehszlovákiához és kommunista pártjához fűződő kapcsolatok mindig fontos helyet foglaltak el a szovjet párt és kormány politikájában s minden szovjet ember elméjében és szívében. A szláv közösség sok évszázados hagyományait már régóta gazdagították annak a közös harcnak eltéphetetlen szálai, amelyeket népeink a szabadságért, függetlenségért és társadalmi haladásért vívtak.
Geiger Béla fordított. Darvas bólintott:
— Értettem. Igen, érteni kezdtük az invitálás célját.
— Csehszlovákia területén — folytatta Koszigin — több mint százezer szovjet harcos sírja domborodik. A hős csehszlovák férfiakkal együtt, Ludvik Svoboda dicső hadtestével együtt harcoltak ők Csehszlovákiának a hitleri fasizmus alól való felszabadításáért.
Megértettük Koszigin indulatait, de aligha jutott tovább Darvas elméjében velünk való komoly szándéka. Így mondom, „velünk’ ’, jelenlétemből s a szovjet miniszterelnök időnkénti rám pillantásaitól nem szabadulhattam.
—Az egész cseh sajtó az írók jelentékeny eszmei támogatásával a rádióban s a televízióban is, melyek mind lényegileg meghatározott csoportok rendelkezésére állnak, nyílt szocialistaellenes agitáció folyik. Ezek a csoportok céltudatosan a meglévő szocializmus diszkreditálására törekszenek.
És sorolta, sorolta, hogy melyik csehszlovák lap és irodalmi folyóirat mikor és mint követett el féktelen szocialistaellenes kirohanást. Nehezemre esnék, ha minden szó- és névhasználatára emlékeznem kellene. Már jó negyedórája hallgattuk Koszigin egyre hevültebb cseh értékelését, de úgy látszik, hallgatásunkkal, minthogy nem tettünk fel szavait megerősítő kérdéseket, s Darvas csak egy-egy tétova „da, da’ ’ bólintással jelezte együtthaladását, talán egyetértését. Mindez azonban a beszélő számára nem látszott tevőlegesen sokat ígérőnek.
— Az utóbbi időben mind jobban elterjedt Csehszlovákiában — fogta meg két ujjal a nagyobb nyomaték kedvéért Darvas zakójának hajtókáját Koszigin — a csehszlovák történelem bizonyos lapjainak kritikátlan, osztálytalan értékelése. Tudja, mire gondolok?
Ez alkalommal Darvas „nyet”-re ingatta fejét.
—A legutóbbi időben - magyarázta az előbbieket Koszigin— újra feltámadt Masaryk kultusza, aki a kommunista mozgalom megrögzött ellensége, a Szovjet-Oroszország ellen irányuló intervenció egyik sugalmazója volt. És újra pajzsra emelik Eduárd Benest, aki országát Münchenhez vezette.Darvas ekkor tökéletes megértéssel bólintott, különösen Benes nevének említésekor, róla készült rá mondani még egyet-mást magyar vonatkozásairól, de mielőtt leintette volna őt a miniszterelnök — észlelvén, meghallván ott és kilétünket —, az ünnepi főasztal túl végéről odaléptetett Leonid Brezsnyev, a pártfőtitkár, s egy gyöngéd, ám udvariasnak nem mondható mozdulattal félrehárította Koszigint, s elkezdte vagy inkább folytatta kioktatásunkat. Mintha végighallgatta volna társa győzködéseit, mindjárt a mi teendőnkre tért.
— Mondják meg a cseh íróknak, hagyják abba szovjetellenes kiáltozásaikat, mert nagyon megjárhatják!
Én egy pillanatig sem hittem, hogy mi, magyar írók vagy csupán az írószövetség valamit is tehetünk a cseh írók véleményformálásában.
Ám Darvas mintha kissé megszeppent volna a korpulens pártfőtitkár túlsúlyától, többször rábólintott, már a tolmács, a derék Geiger magyar tolmács szavai előtt az igenlő „da, da’ ’-val a hallottakra.
Mert más-más mondatokban újra hallottuk, amit már az imént megérteni kényszerültünk. De tovább meg kellett értenünk, hogy:
—Csehszlovákiának mint szocialista államnak államiságának, gazdaságának, kultúrájának fejlődése, kommunista pártjának vezető szerepe olyan formában alakult, amely kifejezi az ország sajátosságait, hagyományait, jellegzetességeit. Azok a fecsegések, hogy a csehekre és szlovákokra „rákényszerítették” a szocializmus szovjet modelljét, nem jelentenek semmi mást, mint gonosz szándékú provokációs hazugságot, amelyet ellenséges elemek azzal a céllal terjesztenek, hogy aláássák az országainkat, pártjainkat és népeinket összekötő testvéri barátságot.
A magyar írószövetség elnöke Geiger Béla szavai nyomán pártos meggyőződéssel helyeselt a mondottakra. Én hátrább is húzódtam, érdektelenségemet jelezve.
—A bírálat szükséges, de meg kell felelnie a dolgozó tömegek érdekeinek — fújt egy nagyot Brezsnyev —, de Óta Sik olyan kritikával állt elő, amelyben Csehszlovákiát mint elmaradott, válságát élő gazdaságot mutatja be. Csehszlovákia gazdasági fejlődésének a szocializmus időszakában megtett egész útját keresztülhúzta, és fekete festékkel mázolta be.
Meglepődtünk, mennyire dühös név szerint Óta Síkra.
— De akkor látnák meg, milyen válságba sodródnak, ha minden zagyvaságukat megvalósíthatnák!
Ezt már fenyegetésnek értékelhettük. De csillapodott, és váratlan lendülettel Darvas vállára ejtette jobbját.
— Volt ön katona?
Darvas az ijesztő kérdésre boldogan s őszintén adhatta meg szóval s fejrázással a nemleges választ, merthogy némi légvédelmi szolgálaton kívül semmilyen háborús tevékenységben nem vett részt ama négy-öt év alatt.
Brezsnyev csalódottan fordult el Darvastól, s hozzám közeledett, de testi érintés nélkül ismételte meg a kérdést:
— Remélem, ön volt katona?
Nem tagadhattam, s azt sem, ha tovább faggat, hogy a Don felé haladva én is ott valék ama sokat becsmérelt seregben. De akármilyen félelmetes volt is a rám csapódó szó, a következő után fellélegeztem:
— Ismeri ön a katonai kürtjeleket?
—Hogyne—feleltem készségesen, s mielőtt dúdolni kezdtem volna a magyar hadsereg monarchiából örökölt s Beethoven és Haydn szerzeményeiként ismert dallamokat, a puszta említést is fölöslegesnek minősítette. Hanem helyettem ő, Leonid Brezsnyev trombitáló dünnyögéssel kezdett előadni egy szövegtelen éneket, amelyben hallhatólag valami szovjet vagy talán még cári orosz hadseregből öröklött kürthangú jelre kellett volna ráismernünk.
— Ismeri? — csapott rám Brezsnyev.
— Soha nem hallottam még.
Őt azonban nem tudta tagadásom elcsüggeszteni.
Továbbra is felém fordulva kezdte magyarázni:
—Ha egy lovas osztály, svadron harc közben támadásra lendül, rohamra kard, ki kard. És a parancsnok riadtan veszi észre, hogy csapata szakadék felé rohamoz, a biztos pusztulásba, csak egy módon mentheti meg lovasait a biztos haláltól, ha kürtösével ezt a jelet fúvatja... — és megint elénekelte az imént hallott kürtdallamot —, erre a jelre egy pillanat alatt megtorpan a lovas csapat, és visszafordul újabb parancs nélkül, mert ez a kürtszó a zabolás jele! S ha a ló ezt hallja, még lovasa ellenére is a zabostarisznyák felé fordul nyomban.
Képes beszéd, de világos beszéd volt. Értettük. Darvas többször is elismételte az általa legjobban ismert orosz szót: da, da, da...
Én azonban tudtam, hogy Koszigin és Brezsnyev is hiú ábrándba próbálnak kényszeríteni bennünket.
Messze nem a magyar íróktól függött már akkor, mit határoznak Prágában.
Búcsúzásul Brezsnyev hármas csókkal köszönt el igen barátságosan Darvastól. Engem laza kézfogásra méltatott.
Nem tudom, eszébe jutott-e Darvasnak, hogy akár a magyarul jól értő Eduárd Goldstückerrel is közölte Brezsnyev üzenetét.
A magyar közéletben sokan helytelenítették, amit a Szovjetunió vezetésével az öt szocialista állam hadseregei Csehszlovákia ellen az év augusztus 20-án elkövettek. Ám akadtak, s jeles értelmiségiek is, akik azt gondolták: ha nekünk nem volt szerencsénk 1956-ban kiválni a varsói szerződés szorításától, miért sikerüljön, és esetleg ezúttal is véráldozat nélkül, elénk vágniuk a cseheknek.
Ezért a megtörtént lerohanás után a budapesti fekete humor torz előzményeket termelt az idők nemszeretem katonai akciójához viccek formájában. . .
- Íme egy szál a sötét csokorból: A varsói értekezleten hozták meg a végső döntést Csehszlovákia megrohanására az ötök. Többórás tárgyalás, alkudozás után cigaretta- és enyhülési szünetet tartottak. Mindenki felállt, lazított, vagy ment dolgára. Visszatérvén, Kádár János véletlenül Brezsnyev székébe ült.
Brezsnyev, aki a fáma szerint Andropov tanácsára akkoriban magyarul kezdett tanulni, odalépett az ülésbitorló magyar főtitkárhoz, és tört magyarsággal így szólt hozzá:
— Továris Kadar! Heréljünk csehet!
És cselekedtek így az ő szavai szerint.
