Az erdei munka, az "erdölés", tutajosság és más, kapcsolódó foglalkozások mindig meghatározó részei voltak a remeteiek életének. Alább közzéadunk egy pár részletet a Magyar Néprajz VIII. kötetében megjelent, Gyergyóremetével kapcsolatos adataiból.

Erdélyben a gyergyóremeteiek, alfalviak, csomafalviak voltak híres erdőmunkások. Gyergyóremetén 1901-ben a község lakosságának 11,47%-a rendszeresen távoli vidékek erdőiben dolgozott: Piatra Neamt, Busteni, Ratosnya, Szeben megye, Kovászna, Karánsebes stb. (Bíró F. 1988: 147; Petercsák T. 1992: 134; Garda D. 1978: 138–139). [...]
A falutól távol dolgozó favágók, faragók hetekig nem mentek haza. [...]A gyergyóremeteiek erdőmunkája hat héttől három hónapig tartott. A remeteiek a tavaszi mezei munka befejezése után mentek fakitermelésre, és július hónapban tértek haza, aratásra. Októbertől a tavaszi munkák megkezdéséig ismét az erdőn dolgoztak.

A változatos, nehéz erdei munkákat a legújabb korig kézbeli eszközökkel végezték, többen együttműködve. [...]
A gépesítés előtti különféle munkaszervezetek alapsejtje a munkapár, ezekből tevődnek össze a zömmel páros létszámú munkáscsapatok, amelyeken belül a pár nélküli tag is voltaképp valamelyik duóval együtt „másfél” párt alkot. Egyetlen tömegmunkán sem volt a munkapárnak olyan jelentősége, mint a famunkán, ahol régtől fogva kimutatható, nem is feltétlenül tagolódott be népesebb bandába, viszonylagos önállóságát az 1960-as évek gépesítéséig megőrizhette. A munkapárt összeszokott, egyenlő testi erejű úgynevezett pajtások alkották, esetleg fűrészpár volt újkori elnevezése (Lakos Gy. 1952: 171). Míg a népesebb csoportok létszáma és összetétele hullámzott, 1945 után pedig addigi viszonylagos egyöntetűségük is megszűnt, a munkapárok csak nyomós és kényszerítő okokból (betegség, elköltözés, nagyobb keresetet biztosító munkahely stb.) váltak szét. Bár a vállalkozói rendszer elterjedésével az erdőmunkások többsége éppúgy szervezett, együttműködő csoportokba tömörült, mint a summások és a kubikosok is, ez valószínűleg sohasem volt általános.
A párban végzett munka mindenben teljes egyöntetűséget és összhangot kívánt, a fűrészelésnél például szinte tükörképszerűen dolgoztak; a megosztott feladatok is teljes átválthatóságot kívántak, ha például fiatal fát döntöttek, elég volt hozzá egyikük, a másikuk azalatt gallyazhatott, majd fordítva (É. Kovács L. 1976: 146–147). A bandán belüli párok, „másfél” párok természetesen már nemcsak kettejük-hármuk között osztották meg a munkákat, hanem az összes többivel is; a változatok szinte követhetetlenül sokfélék.
Egy-egy munkapár tagjai nem minden esetben voltak teljesen egyenlőek, a gyergyóremetei erdőtulajdonos gazdák például cselédeikkel együttműködve döntötték, gallyazták és hántották a fenyőszálakat, de a szállításnál már különválhattak (Garda D. 1979: 134–135).

Az erdőmunkások változó és változatos munkacsoportjainak elnevezései is variábilisak, így a legismertebb a banda, illetve az újabb brigád terminuson kívül kifejezhetik a munkaszervezet csoportos, lokális jellegét, és utalhatnak a munkaeszközökre, sőt már a gépekre is, nevezetesen: csapat, csoport, fűrész, karám, motor, parti, s régies környezetben a nyáj. Ezeknek majdnem megfelelnek a részben kijelölt, részben választott bandagazdák elnevezései: brigádvezető, csapatvezető, csoportos, faktor, kaparás, karámgazda, munkavezető, nyájvezető és vezér.[...]
A felsorolt alvállalkozók és bandagazdák ezeknél az idős hangadóknál jóval nagyobb, ha nem is azonos hatáskörrel bírtak. [...] Gyergyóremetén a cég (al-) vállalkozója toborozta az erdőmunkásokat, szervezte meg az utazást és a szállítást; a helyszínen kimérte a munkaterületet (korábban kisorsolták), ebben egy-egy írástudó munkás volt segítségére; az átvételben és az elszámolásban is inkább a munkásokkal, mint a céggel volt szolidáris (Garda D. 1979: 142). 1945 után ugyanott elterjedt a gépfűrész, a vállalkozó utódaként az úgynevezett patakfelelős irányította a 20–50 főre rugó brigádok munkáját. A korábbi vállalkozói rendszerben dolgozó, átlagosan 6 főnyi remetei nyájnak volt külön kijelölt vagy választott nyájvezetője, aki reggelenként ébresztett, kiosztotta a csoporton belüli munkát, időről időre jelentette a teljesítményt. A beilleszkedni nem tudó társat közakarattal zárták ki a csoportból. 1945 után a remetei brigádoknak is volt külön úgynevezett csoportosuk, vagyis saját munkavezetőjük, aki kiosztotta a feladatokat, számon tartotta a napi teljesítményt, s mindezért 2%-kal többet kapott társainál (Garda D. 1979: 142–143, 146).

A [...] munkákat nemcsak térben és időben, hanem egymás között is megszervezték, illetve megosztották. Így a fejszés-fűrészes döntés teljes együttműködést kívánt, de már a vékonyabb ágak úgynevezett félkézfűrésszel való darabolása, ezt megelőzően a gallyazás és több más munkafázis is lehetett egyéni. A munkapárok, főként pedig a csoportok egymás közötti munkamegosztása rendkívül változatos és nagyon rugalmas. [...] A gyergyóremetei hatos csoportból két fő döntött fűrésszel, egy előre féligelt, vagyis félig bevágta a törzset fejszével, hogy könnyebb legyen majd fűrészelni; egy munkás csapolta (gallyazta), kettő lehántotta a fa kérgét. E munkaszakaszokon belül a fűrészelésnél és a hántolásnál lehetőleg a jobb- és balkezesek dolgoztak össze (Garda D. 1979: 142–143). A csoportmunkában a tagok egymást váltogatták, hogy mindenkinek mindenből egyformán jusson. Néhány esetben különleges munkamegosztással éltek, például a háromszéki erdővidéki dongakészítők hatfős csoportban dolgoztak, a nagyobb fákat négyen fűrészelték: kettő a fűrésznyelet fogta, kettő pedig azok nadrágszíját, és mind a négyen egy ütemre húztak; utána egy munkás fejszével hasogatott, először csak kétfelé, és kimérte, hány dongát ad ki a félbevágott fa, a dongákat többen is hasogatták, majd csomóba {8-206.} rakták; ettől kezdve ketten faragófejszével kiformálták, egy pedig bárddal simára dolgozta a dongát, és ismét egy munkás a donga fokát húzta le; külön fuvaros szállította el (Gazda J. 1993: 312).

Az erdőmunkások szállásról, élelemről többnyire maguk gondoskodtak. [...] Az otthoni és a munkahelyi napi étrend, valamint a nyersen fogyasztott és a főtt ételek váltakozása is a munkahely távolságának és a munka időtartamának függvénye volt. A közvetlen közelbe naponta kijáró erdőhorvátiak például lehetőleg otthon reggeliztek és vacsoráztak, az utóbbi esetben főttet; a szokásos sült szalonnát viszont ebédre fogyasztották (Jósvai G. 1976: 161).[...]
A gyergyóremetei napi étrend eltért az anyaországitól: a munkások 4-kor keltek, már reggelire, de legalább vacsorára főttet ettek; ott is 2–4 fő főzött váltogatva; az étrendben nagy szerepet játszott a puliszka és a túró, de megvolt a szalonna, burgonya és a laska is (Garda D. 1979: 143).
Ha a helyszínen nem volt iható víz, közelre magukkal vittek vagy falusi kútból, még gyakrabban közeli patakból, forrásból merítették, szükség esetén a nyírfakéreg nedvét, a viricset csapolták le külön edénybe (Fejes K. 1986: 9). A vizet rendszerint a csapat legfiatalabb tagjai, közös főzéshez pedig maguk a szakácsok hordták. A folyadékot faluközelben pótolta a tea, tej, utóbb a kávé is. Reggel éhomra pálinkát is ittak, de napközben tartózkodtak minden szesztől. (Na, erről nekem kissé mások az emlékeim, amikor a hetvenes évek derekán erdész nagybátyám mellet "bélyegezni" jártam, biza napközben - igaz, csak étkezésekkor - is előkerült a "feles". Igaz, a néprajzosokat nem igen kínálgattuk - mivel hogy nem jártak arrafelé. - Sz.D.)

A gyergyóremetei erdőmunkások hajnalban 4 órakor, „világodatkor” keltek. Délben ebédszünetet tartottak, majd sötétedéskor vacsoráztak. Általában reggel és este főztek, de előfordult, hogy csak este. A kalyibában lévő tűzhelyen kívül nyáron a kunyhó előtt főztek. Leggyakrabban puliszkát ettek túróval és szalonnával. Étrendjüket {239.} a laska és krumpli egészítette ki. A „prémondához” hetenként 7 kg kukoricaliszttel, fél kg szalonnával és 1 kg túróval az őket alkalmazó „cég” is hozzájárult, megfelelő áron. Főzéskor 2–4 ember állt össze, és közösen készítették el az ételt. A nyáj tagjai gyakran beosztás szerint sorban főztek. A kalyibákat igyekeztek forrás vagy patak közelébe építeni. Ha ez nem sikerült, a vizet a 14–16 éves gyerekek, a kájmánok hordták. A vacsora utáni időben egyesek mesét mondtak, igaz történeteket meséltek, mások pedig nagyotmondásokkal ugratták egymást.
A favágók ruházatában nem voltak olyan elemek, melyek kizárólag a foglalkozásukkal függnek össze. Általában a szegényparasztságra jellemző viseletet hordták (Bakó F. 1968a: 267–275; Paládi-Kovács A. 1982a: 30, 109; Petercsák T. 1992: 177; Garda D. 1978: 142–143; N. Bartha K. 1946: 69–70).

Erdőbeli tömegmunkákon szinte csak fiatal és javakorabeli férfiak vettek részt, nők csak bizonyos esetekben, például erdei termékek gyűjtögetésében, gallyszedésben, cserhántásban, a facsemeték gondozásában, lóval való fahúzás esetén az állat vezetésében stb., 1945 után főként vízhordóként. Munkájuk könnyebb volt a férfiakénál, akik kidöntötték a fákat, s utána asszonyaik vagy 13-14 éves lányaik segítettek a kéreghántásban, az összerakásban és a kötözésben (É. Kovács L. 1976: 150-151). Erősebb szegény asszonyok az otthoni fűrészelésben vagy az utcai favágásban férfierőt kívánó munkában is részt vettek. Gyergyóremetén a 14-16 éves vízhordó fiúkat, az ún. kájmánokat 1945 után hasonló korú leányok vagy asszonyok, kájmánicák is felválthatták, az utóbbiak mosást is vállaltak (Garda D. 1979: 143, 147).